Molokai I.

2017. január 5.

Molokaion nincsen internet, és így én sem tudok hírt adni magamról. Amennyit sikerül, annyit itt tudtok olvasni, egy kicsit az elmúlt hetekröl, és az itteni napjaimról. Az offline írt bejegyzés most online módba kerül: have fun with it!

Az elmúlt három hétnek, ami egyébként fantasztikusan sikerült, egy külön fejezetet kell szánni. A barátos három hét nagyon sürü volt, és nagyon jól sikerült. Bejártunk három szigetet, minden nap elértük a legalább egy óra aktív mozgást, söt többnyire a négy óra aktív mozgás volt jellemzö, jártunk 4200 méteren, és leszakadó sziklánál, ahol a láva elérte az óceánt, napfelkeltét néztünk a vulkánon, megjártunk néhány esöerdöt, és dzsungelt, szörfözni tanultunk, búvárkodtunk humuhumunukunukuapua´a halakkal, találkoztunk rengeteg teknössel, néhány olyannal is, akik perceken át szörföztek, és látszott rajtuk, hogy mennyire élvezik. Láttunk sok fókát és delfint, sajnos nem sikerült bálnát látni. Ettünk és ittunk minden formában makadámia mogyorót, és rengeteg ropogtatnivalót. Megismerkedtünk a polinéz kultúra sok-sok szegletével, részt vettünk több hula show-n is, és ittunk fantasztikus koktélokat. Bicajoztunk az éjszakában egy vulkán lábánál, és a két szemünkkel láttuk, hogy micsoda eröre képes a természet, hogyan épít és rombol szigeteket.

Bárkit kérdeztem, senki sem tudott egy élményt kiemelni, mert annyi csodálatos élményünk volt. Nagyon sokat mentünk, mindenki kifáradt. Majd ha pár nap múlva leülepednek az emlékek, akkor már egyszerübb lesz mindenre visszaemlékezni. Most pedig visszatérek a semmiképpen sem szürke hétköznapokhoz, és folytatom az utamat egyedül.

Tegnap, 5-én hajnalban elbúcsúztunk Tamással egymástól, ö elindult vissza Európába, én pedig Molokai-ra. Mokululu géppel utaztam, ami igazán nagy kaland volt. Heten utaztunk a 9 személyes propelleres géppel. A repülöbe úgy szálltunk be, hogy a segédpilóta tartotta nekünk a kis létrát. A repülöben majdnem csak guggolva tudtunk elöre jutni, és mindenkinek meg volt adva a pontos pozicioja, hogy testtömege szerint melyik oldalra kell ülnie. Szerencsére nem tudtam róla, hogy Molokai reptere elég veszélyes, és hhogy elöfordul, hogy Molokai helyett a szomszédos szigeten, Mauin szállnak le a gépek. Nekünk minden zökkenömentes volt a landolással. Majd tudtam, hogy kb. három órát kell várnom a reptéren a buszra, így addig olvastam Molokairól és készítettem egy felületes tervet arról, hogy merre fogok majd menni a szigeten. Aztán elnéztem az autókölcsönzöbe, ahol már nem volt szabad autójuk. Állítólag 100 autó kölcsönözhetö, és mind a száz elkelt. Ez nagyon meglepett, azt hittem egy olyan szigetre érkezem, ahol még autót sem lehet bérelni. Na, de sebaj, nem esünk kétségbe, hiszen van busz, és ismerös, majd csak alakulnak a programok. A busz egy órával hamarabb érkezett, de azért, hogy egy óra múlva újra a reptéren legyünk. Ugyanis úgy jártuk be a nyugati részt, hogy utána délre menet megint érintettük a reptere, hogy aki arra megy nyugatról, az is eljuthasson a reptérre. Így tehát be is jártam azonnal a sziget nyugati részét. Ami csodálatos volt, igaz egyetlen egy kis falucska volt csak az egész úton, amúgy pedig hegyek, völgyek, dombok tarkították a változatos tájat. A buszon utazás itt nem kerül pénzbe, mindenki annyit ad, amennyit akar. Megismerkedtem a buszon, amire egyébként olyan 20 ember fér fel, egy san diego-i hölggyel, aki láthatóan igen jómódban élt a nyuzsgö San Diego-ban, úgy saccoltam, hogy ügyvéd lehetett, de mesélte, hogy elege lett, és két hónapja die költözött Molokaira, ahol semmi sincsen, és ahova pont ezért jönnek az emberek. Kaunakakai-ban szálltam le a buszról, ami a város a szigeten, és ami egy kb. 200 méter hosszú városkából áll. Itt kellett volna egykori couch surfing ismerösömet a fülkétöl felhívnom, mivel telefonom nincsen, de ö már ott várt, így indulhattunk is a szállásunk fele, a hajóra. Hamar meg kellett állnunk, mert egy bácsi leszólított minket, hogy az ö neve szerepel Mike, a szállásadóm pólóján. Ugyanis kiderült, hogy ö az a 100 %-ban hawaii bácsi, aki az itteni hagyományos halászatot vezette. Ott is ragadtunk vagy egy fél órára nála, mert mesélt az itteni hawaii szokásokról, még pedig arról, hogy Molokai sosem volt amerikai föld, ök, akiké ez a föld, a hawaiiak sosem írtak alá semmi papírt. Amikor a misszionárusok, és a fehér emberek bekebelezték a hawaii szigeteket, akkor már nem volt esélyük tiltakozni, hiszen addigra Kamehameha egyesítette az összes szigetet, amik addig egy-egy törzs kezében voltak. Így sokkal könyebb dolguk volt az amerikaiaknak, egyszerre megkaparintani az összes hawaii szigetet. Ö egy ízig-vérig hawaii bácsi, aki a kapuna-ában is teljes mértékkel hisz, ami egy szervezet, és azt lehet tudni, hogy a hatalmas hawaii férfi harcosok alkották annak idején ezt a közösséget, a törzs, és nagyobb értelemben a sziget védelme érdekében. Ezek a harcosok nagyon brutális és kegyelmet nem ismerö óriások voltak. És nagy valószínüséggel itt még mindig léteznek is. De már nem hivatalosan. Pár éve, amikor golf pályát akartak erre a szigetre hozni, egyik este ezek a férfiak felvették a harcot a kegyetlen nyugattal, és egy este alatt lerombolták, szétszabdalták a teljes golfpálya vízvezetékrendszerét. Így a golfpálya, söt semmilyen egyéb luxus kezdeményezésnek sem lett helye ezen a szigeten.

A hajón megismerkedtem Gisella-val, aki Mike felesége, egy német hölgy, és akivel Mike körbeutazta az egész világot, méghozzá a hajójukon. A hajó maga egy vitorlás, igen egyszerünek tünik, de ha kibírta a föld körüli utazásokat, akkor bizonyára annyira nem egyszerü hajó. Délután elmentem bevásárolni, és azzal a tudattal indultam el, hogy a gatyám rá fog menni a bevásárlásra, mert azt már láttam, hogy a benzin majdnem egy dollárral drágább, mint Oahun. A boltban vettem egy kis reggelit, és tésztát, szószt az elkövetkezö napokra, és 50 dollárt fizettem. Aztán a halas standot nem találtam, így vettem egy nagy pizzát, amit elhoztam a hajóra, és együtt megettünk. Majdnem 80 dollárt költöttem az elsö nap, és alig vettem valamit. Nem tudom elképzelni a sziget lakói, akik többségének nincsen munkája, és halászatból, vagy mezögazdaságból él, hogy tudja megengedni magának ezt a fajta luxust. Itt én nagyon hamar lefogynék ilyen árak mellett.

Az itteni életstílus valóban más mint a többi szigeten, az emberek beszélgetni, ténferegnek jobbra-balra, senki sem siet, és én is nagyon hamar átvettem ezt a ritmust, ami nem is csoda három nagyon intenzív héttel a hátam mögött. Este Mike készített vacsorát, marhacsíkokat ettünk, hagymával és gyömbérrel, illetve rizzsel. Nagyon jól sikerült, remek este volt. Üldögéltem a két öreggel a hajó feelzetén, beszélgettünk, néztük a lemenö napot, és az elöbukkanó csillagokat. Aztán elmentem zuhanyozni a kikötöbe, majd kiterítettem a hajó fedélzetén a hálózsákot, és nagyon hamar álomra is szenderültem. Este sokat felébredtem egy pillanatra, megnéztem, hogy a csillagok még a helyükön vannak-e, és aztán nagyon gyorsan aludtam is tovább. Annyira jól aludtam, hogy csak na. Remek volt az idö, kicsit hüvös, de szél egyáltalán nem volt.

Ma pedig kezdödik a kaland, megyünk a szállásadómmal keletre. Sajnos netem nincsen, így holnap be kell mennem a városba és eltölteni egy reggelt valamelyik kávézóban, mert egy pályázatra kell kidolgoznom egy heti programtervet, és költségvetést. A család is hiányzik már, ez az ára, ha az ember állandóan úton van, és nincsen internete. Talán holnap sikerül a külvilággal is kapcsolatba lépnem.